Rögtön az a kép ugrott be számomra, mikor mi táncosok elindulunk valahova, akár egy táncházba, akár egy táborba s igazából mint kóborló idegenek...olyanok vagyunk, de közben tudatos nálunk ez a dolog, hogy mi hova is tartunk s miért, s ez nekünk jó, mert mi így élünk...Valami ilyesmit gondolunk magunkban, mikor, ha nem is rongyos ruhában, de elindulunk az utunkra. Amikor végigmegyek a pályaudvartól a táncház helyszínéig, akkor szövöm az álmaimat (" s nem álmodott még hajh! szerelmet senki szebben!"), a csillagok ragyoknak a fejem felett, s ha nem is a halálra gondolok, akkor is tudom, hogy ők fognak majd várni, s meleg barátsággal biccentek nekik a fejemmel..., de ez sem számít még, hiszen boldog vagyok, mert az utamat járom a saját életformámban. Úgy érzem mintha minden ami a környetezemben van, minden velem együtt élne s nem számít, hogy nem ágyban töltöm az éjszakát, s örülök mikor reggel pára száll az arcomra, s a vonat felé közeledve kipirosodnak a kezeim...mert ez természetes...s ahogy a tánc természetes, úgy a költészet is az. Táncolva haladok előre az utamon, hisz abban élek, s műanyagpalackomat használom hangszernek, hogy teljes legyen a kép, s közben mosolygok, mert nekem ez az életem...

Remélem lehet érteni amit ezzel a hasonlattal, párhuzammal akartam mondani. Megdöbbentő, hogy mekkora nyugodság, belső béke, beletörődés s közben szeretet árad ebből a versből. Aztán lehet, hogy ezt csak én érzem így, de hát már megszokhatta mindenki, hogy nekem sokszor mást jelentenek a versek...:D

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.