KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: AZ APA

Mily gyorsan távolodsz a nagy időben
tőlem, fiam.
Már idegesen kelsz föl az ebédtől,
eltünsz, szaladsz.
Ujságot olvassz, amikor beszélek,
kurtán felelsz.
Barátaiddal vagy. Üres a szobád.
Üres a lelkem.
Nem látod arcomon botor szerelmem.
Nem veszel észre.
Csikorgó hangom iszonyú tenéked.
Nehéz a kezem.
Anyád lett megint egyetlen barátnőm.
Vele beszélek.
Halkan említem hancúzó korunkat.
Hogy meg ne halljad.
Így hagytam el egykor én is apámat.
Ő is így ment el.
Nehéz sóhajjal, büszkén, átkozottan.
Vissza se nézve.
Ó, e magány a régihez hasonló,
mikor még nem éltél.
A reggelek hamut szórnak fejemre,
szürkék a delek.
Este a kertben nézem az eget,
a fákat, a lombot
S kérdem magamtól, miért nem érti
gyümölcs a törzset?

Óh, de milyen igaz… Sajnálom, hogy nem éltem a XX. században, Kosztolányival egy korban. Sokat tűnődtem azon, hogy milyen is lehetett abban a korban élni. A szülőket magázták gyermekeik és több volt a tisztelet. Azonban e vers megmutatta számomra, hogy a családi kapcsolatok, a felnőtt gyermek és az idősödő szülők közt az érzések nem változtak. Ma is tapasztalhatjuk szüleinken, hogy a nagyszüleinkkel való kapcsolatuk már nem mindennapos és nem olyan szoros, mint a kisgyermek és a szülők kapcsolata. Kosztolányinak hiába nem volt gyermeke, mégis olyan hatást kelt a vers, mintha saját érzéseit közölné. Azokat az érzéseket, amiket egy apa érez, mikor a gyermeke felnő, kirepül a családi fészekből, és a szülők, akik az életüket áldozták a gyermekükért ismét „egyedül” maradtak. A gyermekek hajlamosak arra, hogy miután kikerülnek a „nagybetűs” életbe és összecsapnak a fejük felett a hullámok, akkor nem tudnak másra koncentrálni, mint a karrierre és a saját életükre, családjukra. Élethűen tükröződik a versben az a fájdalmas beletörődés, amit egy szülő érez ilyenkor. Hogy talán már nem is fontos a gyermeknek és már szólni sem mer, nehogy rosszat mondjon. Aztán előtörnek az emlékek, és kissé a szégyen, hogy anno ő is ugyanígy hagyta magukra a szüleit. A fájdalom ugyan az, és a szürke szomorú, gyerekkacaj nélküli reggelekben a fájdalmas érzés ott lebeg: már nem lehet visszacsinálni. És a kérdés, hogy: miért? miért kell szinte törvényszerűnek lennie, hogy az ember túl későn ébred rá arra, hogy mennyi mindent köszönhet a szüleinek…de már nem tudja elmondani.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.