„Mindenik embernek a lelkében dal van,

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek.”

Napló

2010.május.23.

A minap vettem elő az alsó tagozatos emlékkönyvemet, amibe minden osztálytársam beleírt s rajzolt valami szépet. Az egyik lapon olvastam ezt az idézetet. Vajon honnan tudtunk mi akkor ilyeneket? Hisz azt se tudtuk, hogy ki az a Babits, s hogy eszik-e vagy isszák… Kutattam az emlékekben, s egy osztálykirándulásra bukkantam, ahol a tanító nénim, akit nagyon szerettem, egy tábortűz mellett tanított nekünk egy dalt. Dallamos kis dalocska volt, szép, fülbemászó szöveggel, amit jó volt énekelni. Ez az! Ez volt a refrén! Innen az idézet a könyvecskémben! Énekelni kezdtem újból a dalt, amit már oly régen nem énekeltem. Olyan jó érzés volt, melegség öntött el. Minden emlék megelevenült, és a szeretet volt jelen mindenhol s mindenkiben. Mosolyogtunk egymásra, s fogtuk egymás kezét s dülöngéltünk… Talán ez az?... ez az amit jelent ez a négy sor?... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.