Kosztolányi Dezső: Csöndes, tiszta vers

Nincs semmim… Így megyek magamban -
tip-top – szelíden, csendesen.
S ha éjjel bántanak a rablók,
kitárom két üres kezem.

A rablók sírnak velem együtt,
olyan-olyan szegény vagyok,
mint kisded első fürdetőjén,
és mint a teknőn a halott.

De tart a föld. Ez az enyém még,
feszül az ég fejem felett,
s kitárom az örök egeknek
örök-mezítlen testemet.

Ez a vers az ŐSZINTE SEMMIről szól. Őszintén megvallva olyan érzést keltett bennem, amit nem lehet szavakkal leírni. Nem tudom azt leírni, amiről szól, csak azt, amit érzek. Az elemi megadás, a végtelen szeretet, a belső harmónia… ezek sugároznak ki a sorokból. A szegénység egy isteni szférát ér el, ami azonosul a bibliai mondással, hogy „boldogok a lelki szegények, mert ők övék a mennyek országa.”. Egy olyan belső lelki szépség, és szeretet árad a versből, ami képes világokat mozdítani, és bűnösöket megtéríteni.  Egy elemi erő, ami a gyermeki ártatlanságból és a halál előtti létösszegzésből, és megadásból fakad. Nincs a versben semmi féle ragaszkodás a földi dolgokhoz, tökéletes szabadsága van az egyénnek, és csak él a pillanatban, amit az Istennek köszönhet. Az Istennek ad hálát azzal, hogy boldog, hogy nincs semmi földi köteléke. Csak az éltető föld, a védelmet adó ég és a meztelen igazság, hogy nincs mi elfedje a lelkének egy kis zugát sem. S ezt mind az Égnek ajánlja.

(nem tudom ám, hogy ilyenkor van-e értelme annak, amit írok, mert ilyenkor tényleg a gondolatokat írom csak le...)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.