„Mindenik embernek a lelkében dal van,

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek.”

Napló

2010.május.23.

A minap vettem elő az alsó tagozatos emlékkönyvemet, amibe minden osztálytársam beleírt s rajzolt valami szépet. Az egyik lapon olvastam ezt az idézetet. Vajon honnan tudtunk mi akkor ilyeneket? Hisz azt se tudtuk, hogy ki az a Babits, s hogy eszik-e vagy isszák… Kutattam az emlékekben, s egy osztálykirándulásra bukkantam, ahol a tanító nénim, akit nagyon szerettem, egy tábortűz mellett tanított nekünk egy dalt. Dallamos kis dalocska volt, szép, fülbemászó szöveggel, amit jó volt énekelni. Ez az! Ez volt a refrén! Innen az idézet a könyvecskémben! Énekelni kezdtem újból a dalt, amit már oly régen nem énekeltem. Olyan jó érzés volt, melegség öntött el. Minden emlék megelevenült, és a szeretet volt jelen mindenhol s mindenkiben. Mosolyogtunk egymásra, s fogtuk egymás kezét s dülöngéltünk… Talán ez az?... ez az amit jelent ez a négy sor?... 

 Írogatom itt a blogokat és már majdnem teljesen megfeledkeztem Móricz Zsigmondról (akit és állandóan kevertem Mikszáthtal…).  Emlékszem, hogy pont nem voltam iskolában, mikor elkezdtük volna venni  Rokonok című regényét, és én felbuzdulva azon, hogy úgyis pótolnom kell majd, előkerestem a regényt mondván, hogy majd kiolvasom, mert úgyis kell. Erre bementem két nap múlva az iskolában, és derűs arccal közölték velem, hogy nem kell a Rokonok-at elolvasni -.-…S ami a végső döfés volt, azaz, hogy még a mélyen tisztelt Tanár nő is azt mondta, hogy borzalmas :s…No, de a filmmel azért mégis tudtuk ezt a bennem keletkező űrt bizonyos mértékig kompenzálni.

Hogy is mondjam, érdekes volt a film. Nem tudtam eldönteni, hogy most sajnálni kell szegény Kopjás Istvánt vagy ő igazából nem jó ember… aztán megbeszéltük, leülepedett és rádöbbentem, hogy az volt a legnagyobb hibája, hogy túl jóakaratú és becsületes volt. Annyira tipikus, hogy mikor egy magasabb posztba helyezik, és több pénz fut a családi kasszában, akkor jelennek meg a „rokonok”. Annyira szépen kirajzolódik, hogy a becsületes ember nem fér meg a pénzéhes, kapzsi emberekkel. És hiába az erény, és a becsület… elnyomja a sok hazugság, és érdekkapcsolat.

Bár nem olvastam a könyvet, és a film sem volt egy Oscar díjas, nekem azért tetszett, mert én nagyon szeretem a kosztümös filmeket :$:)

 Babits Mihály: Húnyt szemmel

Húnyt szemmel bérceken futunk

s mindig csodára vágy szívünk:

a legjobb, amit nem tudunk,

a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit

szorítsd, ki únod a valót:

hímezz belőlük

fázó lelkedre gyöngyös takarót. 

Az álmok világa nagyon kétélű dolog. Sokszor esik meg velünk, hogy azt kívánjuk „bárcsak álom lett volna” vagy „bárcsak ez nem csak egy álom lett volna”. Az álmainkban olyan dolgok történhetnek, amiknek a való világ határt szab. Az irreális dolgok uralják ezt a világot. Azonban nem árt emlékezni arra, hogy ha álomvilágban élsz, akkor nagyon sebezhető vagy, és védtelen. Olyan ez, mint ha egy üvegvárat építettél volna, s ebben élnéd a mindennapjaidat. Az élet zajlik körülötted te viszont egy nagyon „törékeny tökéletességben” élsz, és ha ez összeomlik, akkor nagyon nagyot lehet esni. Márpedig az üveg nagyon törékeny és hamar hullik szilánkokra, ha csak épp egy ici-pici helyen karcoljuk meg, ahol gyengébb, vagy kevésbé tart. Telhetetlen mohóságunk könnyen elcsalhat minket a helyes útról.

Igaz lenne, hogy sem a valóság, sem pedig az álmok nem adhatnak teljes boldogságot?  Érdemes-e az álmok törékeny világában élni, még ha az olykor szebb is a valóságnál?

 Ady Endre: Nem játszom tovább

Hunyok, de nem kell a hunyósdi,
Pedig érkeznek szép szavak.
Nem játszom tovább, bánom is én,
Hogy "föl", "csitt", "szabad", "nem szabad",
Bánom is én, bánom is én.

Nem akarom, amit akartam,
Nem akarom, aki akar
S a gyűlölőket bánom is én,
Engem most szent közöny takar,
Bánom is én, bánom is én.

Megistenűlök, magamért csak,
Vagy megdöglök csak magamért.
A többit pedig bánom is én,
A pénzt, a kedvet, a babért,
Bánom is én, bánom is én.

Napló

2010. május. 22.

Elegem van! Miért kell az embereknek áltatni engem? Nincs annyi becsület már, hogy a szemembe mondják az igazat? Nem vállalják a felelőséget a tetteikért? Azt hiszik, hogy bohócot lehet belőlem csinálni csupán azért, mert türelmes vagyok, mert többször is lehetőséget adok. Nem! Én is emberből vagyok, s elegem van abból, hogy mindig én hunyjak szemet minden felett.

Lehet, hogy túlságosan akartam a céljaimat, s túlságosan ragaszkodtam hozzájuk. Lehet, hogy ez volt a baj… De most elengedem őket. Nem akarok akarni, mert úgyis az lesz, aminek lennie kell. Viszont egy kicsit elegem lett az emberekből is, s békét szeretném, hogy hagyjanak nekem. Ki akarom kapcsolni az agyam, kívülről szemlélni a világot, s várni arra, hogy az Isten rendelkezzen velem.

Mostantól amit teszek, azt magamért teszem, s mert az Isten útját járom. Nem a mások szabályai szerint szeretnék élni, nem mások szolgája vagyok. Ha az élet s az én Uram úgy kívánja élek, s ha úgy, akkor halok. A többivel meg nem foglalkozom, hisz csak az időm rabolja, csak az energiáim fogynak. Nem a sok pénz, a siker s a győzelem a célom, hanem, hogy élhessek s ne egy cirkuszi bohóc legyek, akit az emberek kényük-kedvük szerint rángatnak s gúnyolnak.

Bánom is én, hogy mi lesz, de én befejeztem a játékot.

 Kosztolányi Dezső: Csöndes, tiszta vers

Nincs semmim… Így megyek magamban -
tip-top – szelíden, csendesen.
S ha éjjel bántanak a rablók,
kitárom két üres kezem.

A rablók sírnak velem együtt,
olyan-olyan szegény vagyok,
mint kisded első fürdetőjén,
és mint a teknőn a halott.

De tart a föld. Ez az enyém még,
feszül az ég fejem felett,
s kitárom az örök egeknek
örök-mezítlen testemet.

Ez a vers az ŐSZINTE SEMMIről szól. Őszintén megvallva olyan érzést keltett bennem, amit nem lehet szavakkal leírni. Nem tudom azt leírni, amiről szól, csak azt, amit érzek. Az elemi megadás, a végtelen szeretet, a belső harmónia… ezek sugároznak ki a sorokból. A szegénység egy isteni szférát ér el, ami azonosul a bibliai mondással, hogy „boldogok a lelki szegények, mert ők övék a mennyek országa.”. Egy olyan belső lelki szépség, és szeretet árad a versből, ami képes világokat mozdítani, és bűnösöket megtéríteni.  Egy elemi erő, ami a gyermeki ártatlanságból és a halál előtti létösszegzésből, és megadásból fakad. Nincs a versben semmi féle ragaszkodás a földi dolgokhoz, tökéletes szabadsága van az egyénnek, és csak él a pillanatban, amit az Istennek köszönhet. Az Istennek ad hálát azzal, hogy boldog, hogy nincs semmi földi köteléke. Csak az éltető föld, a védelmet adó ég és a meztelen igazság, hogy nincs mi elfedje a lelkének egy kis zugát sem. S ezt mind az Égnek ajánlja.

(nem tudom ám, hogy ilyenkor van-e értelme annak, amit írok, mert ilyenkor tényleg a gondolatokat írom csak le...)

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: AZ APA

Mily gyorsan távolodsz a nagy időben
tőlem, fiam.
Már idegesen kelsz föl az ebédtől,
eltünsz, szaladsz.
Ujságot olvassz, amikor beszélek,
kurtán felelsz.
Barátaiddal vagy. Üres a szobád.
Üres a lelkem.
Nem látod arcomon botor szerelmem.
Nem veszel észre.
Csikorgó hangom iszonyú tenéked.
Nehéz a kezem.
Anyád lett megint egyetlen barátnőm.
Vele beszélek.
Halkan említem hancúzó korunkat.
Hogy meg ne halljad.
Így hagytam el egykor én is apámat.
Ő is így ment el.
Nehéz sóhajjal, büszkén, átkozottan.
Vissza se nézve.
Ó, e magány a régihez hasonló,
mikor még nem éltél.
A reggelek hamut szórnak fejemre,
szürkék a delek.
Este a kertben nézem az eget,
a fákat, a lombot
S kérdem magamtól, miért nem érti
gyümölcs a törzset?

Óh, de milyen igaz… Sajnálom, hogy nem éltem a XX. században, Kosztolányival egy korban. Sokat tűnődtem azon, hogy milyen is lehetett abban a korban élni. A szülőket magázták gyermekeik és több volt a tisztelet. Azonban e vers megmutatta számomra, hogy a családi kapcsolatok, a felnőtt gyermek és az idősödő szülők közt az érzések nem változtak. Ma is tapasztalhatjuk szüleinken, hogy a nagyszüleinkkel való kapcsolatuk már nem mindennapos és nem olyan szoros, mint a kisgyermek és a szülők kapcsolata. Kosztolányinak hiába nem volt gyermeke, mégis olyan hatást kelt a vers, mintha saját érzéseit közölné. Azokat az érzéseket, amiket egy apa érez, mikor a gyermeke felnő, kirepül a családi fészekből, és a szülők, akik az életüket áldozták a gyermekükért ismét „egyedül” maradtak. A gyermekek hajlamosak arra, hogy miután kikerülnek a „nagybetűs” életbe és összecsapnak a fejük felett a hullámok, akkor nem tudnak másra koncentrálni, mint a karrierre és a saját életükre, családjukra. Élethűen tükröződik a versben az a fájdalmas beletörődés, amit egy szülő érez ilyenkor. Hogy talán már nem is fontos a gyermeknek és már szólni sem mer, nehogy rosszat mondjon. Aztán előtörnek az emlékek, és kissé a szégyen, hogy anno ő is ugyanígy hagyta magukra a szüleit. A fájdalom ugyan az, és a szürke szomorú, gyerekkacaj nélküli reggelekben a fájdalmas érzés ott lebeg: már nem lehet visszacsinálni. És a kérdés, hogy: miért? miért kell szinte törvényszerűnek lennie, hogy az ember túl későn ébred rá arra, hogy mennyi mindent köszönhet a szüleinek…de már nem tudja elmondani.

 Babits Mihály:Csak posta voltál című verse után elkezdtem gondolkozni, hogy mit érez egy lábtörlő...oder szőnyeg. Azon kívűl, hogy "nehéz súly van a vállukon", szemtanúk is. Úgy értem, hogy az éeltünk szemtanúi, de ezt a többi tárgyról és az egész környezetünkről elmondhatjuk. Mi lenne, ha ezek a dolgok tudnának beszélni....semmijen titok nem létezne. A környezet jobban ismerne az egyént mint az ember saját magát. Azt mondja Babist is, hogy a természetben minden benne a van. A szél jegyzi a fájdalmas sírásokat vagy az örömkönnyeket....mint egy gramofon. Az életünk egy láthatatlan szalagra fel van véve....minden egyes pillanat rögzítve van. Az egyéniséged pedig egy színfolt amivel "egy csöpp Fogaras vagy Pest közepén", és azért értéses minden ember.

(ebben a Babits versben ez a rész fogott meg :$)

 emlékszem, hogy egyik magyar órán szóba jött , hogy mi is a véleményünk Babits költészetéről. Nos a Karinával egyetértéseben mondtam én azt, hogy számomra is túl tökéletes, és abonyolult szerkesztés és megfogalmazás miatt túl magasröptűek a versei, melyet nem értek meg mindig igazán. Csak kiragadni tudok egy-egy sort, ami megragad, és számomra széppé teszi a verset. és ilyen szempontból azt kell hogy mondjam, hogy az irodalom az egy tükör, ami megmutatja, hogy milyenek vagyunk mi belül, amilyen a lelkünk. Hogy melyik költő és milyen versek a kedvenceink, és hogy mivel tudunk azonosulni azt mutatja, hogy milyen a lényünk, az egyéniségünk.

bevallom őszintén, hogy nem nagyon tudok blogot írni Babitsról, mert nem feltétlenül értem a verseit. nem tudom, hogy leeht-e olyat, hogy egy-egy sorról írok gondolatokat...(legfeljebb majd a jegyemen meglátszik :S) 

Mindenkinek fáj elveszíteni a szerettét. Mi már tudjuk, hogy egy jobb helyre kerül, de egy kisgyermek, aki fel se fogja , hogy mi is történi valójában, akinek csak egy belső hang, sugallat szól, hogy : VÁLTOZÁS. Paulo Coelho írja az egyik könyvében, hogy azzal, ha meghal egy ember, azzal egy világ pusztul el. "Azon az éjjel..." az a gyekmek egy ilyen világ pusztulását élte át. Azokat a pillnatokat, amikor minden, az egész világ megmozdul, és a levegőben érződik valami különleges, valami vészjósló. A hangok felerősödnek, a fények vakítanak, és a levegő fullasztón fülledt. Egy gyermek egy világ pusztulását éli át tudtán kívűl, és csak a felnőttek vészjósló arca ad erre megerősítést. És amikor a világ elpusztul, akkor csak egy űr marad, ami egy gyermek lelkében szeretettel telik meg.

                                                   (Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel...)

 "Ez túl szép, hogy igaz legyen." Mindenki ismeri ezt a mondást, és előszeretettel használjuk is. persze ilyenkor mi nem a halálra gondolunk, mintahogy azt tette Kosztolányi Dezső az Őszi reggel című versében. A médiában, vagyis inkább a flimiparban rengeteg példát találhatnánk, az ördügi, a gonosz és a halál megformálására, amikor ezek a jelenségek, személyek pont hogy a tökéletességükkel lesznek félelmetesek vagy éppenséggel kívánatosak.  ez a gyönyörű pillanatkép erről a gyümölcstárról olyan kívánatos...az embernek a nyál is összefut a szájában ahogy elkezdjük olvasni. Azonban a rövidke vers közepétől a csok fény, csillogás és drágakő kezd nyomasztóvá válni. már nem hasonlít a valóságosra, nincsenek hibái, amitől valódi, "emberi" lenne. A varázslatos szépség és a tökéletes formák egyre távolabb viszik töünk ezt a képet. Rádöbbenünk, hogy ez már tényleg nem lehet a valóság, s amíg az életben mindíg a tökéletesre törekedtünk most egyszerre megkaptuk. De rájövünk, hogy az élet nem lehet tökéletes, mert akkor nem különböztetné meg az "aranykezű" haláltól semmi. És az élet folyamatos elégedetlenségeit, és törekvéseit hirtelen visszasírjuk és magunkban ígéretet teszünk, hogy ezentúl megelékszünk azzal ami van...de már késő... 

AZ Irodalmi Közelharc legújabb száma

ez az igazi arca kosztolányinak???

Magyarország értelmiségiei felháborodva és megbotránkozva fogadták napjaink egyik kimagasló költőjének, Kosztolányi Dezsőnek a napokban publikált versét (Költő a huszadik században). Kortársai véleménye szerint ez elfogadhatatlan a múlt nagy költőire nézve, akik hatalmas akarattal, és prófétai elhivatottsággal harcoltak a nép mellett. Munkatársunknak sikerült utolérnie az alkotót, aki kézséggel állt a rendelkezésünkre.

Mi volt a szándéka az ars poeticájának megírásával?

Azt szeretném, ha az olvasók, akik nem zárkóznak el az igazságtól és a valóságtól meg tudják, hogy hol is tart most a „költészet”. (Elnézést, csak rágyújtok egy cigarettára.) Szóval, ott tartottam, hogy azt hiszem, hogy az emberek a XX. Században nem akarnak figyelni a valóságra. A Szemüket szeretném felnyitni, hogy kik is a költők voltaképp.

És akkor mégis, mi a „valóság”?

Az, hogy a ma embere leragadt a múlt században. Petőfi híres ars poetica-ját ismeri mindenki és a nagy szavak, az emelkedett hangvétel, a kánaán ígérete lebeg mindenki szeme előtt, amikor azt mondják: Költő. Ám ma már más világot élünk, a legtöbb publicista, köztük sok író, költő a pénz szükséglete miatt facsarja magából ki a verseit, amit jobb híján megvesznek az újságok, folyóiratok. Az életünk az éjszakázásból áll a sok koffein miatt, ami nélkül már nem tudunk élni, és a cigaretta az egyetlen hűséges társunk, akit megtűrünk magunk mellett.Ismerik a nevünket, de az életünk egy csőd.

Nem túl kemények ezek a szavak?

Nem, ez csak a kemény igazság. Nincsenek már magasztaló Istenes versek, csak fájdalmas, könyörgő vallomások. Nincsenek hős, beteljesületlen líra szerelem, de vannak vad éjszakák egy kuplerájban. Egyedül maradtunk és ez az érzés átvette a hatalmat felettünk.

Ezt úgy értsem, hogy azt állítja, hogy a költők megbolondultak?

Ha az egó kizárólagos hatalmát bolondságnak hívja, akkor igen. –Nem kér egy cigarettát, mert én rágyújtanék, ha nem zavarja? Nem köszönöm- Nincsenek már főnökeink, feletteseink. A magunk királyai vagyunk és az elképzelt birodalmunk pénzérméibe is a saját arcképünket veretjük. Elvesztek a költők, és helyettük önimádó, büszke „királyok” lettünk, akiknek a hazugság glóriája a munka.

Köszönöm az őszinteségét uram!

Én köszönöm. És most mennem kell, mert egy másik lap is riportot készít velem, és még előtte vennem kell cigarettát…

                                                                            A cikket készítette:   Szabó Renáta-Alexandra

                                                                                              1931. május.17.

 Amikor az esszé doglozat témái közül kiválasztottam Kosztolányi Dezső Fürdés című novelláját igazán meggyűlt  a bajom a bevezetéssel. Ugyanis mindig csak egy dal jutott eszembe: "Jaj! úgy élvezem én a strandot, mert ott annyira szép és jó, annyi vicceset látok, hallok, és még bambi is kapható." Ez most elég viccesen, morbidan hangozhat, hogy egy tragikus novelláról miért pont egy ilyen dalocska kóválygott a fejemben. Aztán én is elgondolkoztam ezen...

Ha félre tesszük egy kicsit a novellaelemzés főbb elemeit (fiú-apa kapcsolat; idő szerepe; halál gondolata), akkor rájövünk hogy miért is olyan tragikus az egész törnénet. Azért megt közeli és személyes. A magyar családok nagy része választja a Balatont a nyaralás helyszínének. A csodás környezet, a viszonylag megfizethető ár, a fürdés lehetősége vonzó. Nyaraláskor senki nem gondol a halálra, hisz mindenki szórakozni megy és kikapcsolódásra vágyik. Kosztolányi azt írja, hogy: "Itt már két csendőr állott meg a mormoló tömeg, többnyire parasztasszonyok. Sokan sírtak."...Én beleképzeltem magam a tömegbe és nekem is fájt, fájt az apa fájdalma és az élettelen kisfiú, akinek a nevét is tudtam, hogy Jancsi és úgy éreztem, hogy ismerte szegénykét, és a részvét érzése volt a lelkemben....

Számomra sokkal hatásosabbb lett a novella, az ismerős tájtól és a név szerint ismert Jancsitól. azt hiszem, hoyg sikerült Kosztolányinak elérnie nálam, hogy ezentúl a Balatont más szemmel figyeljem...

 Hiszek hitetlenül Istenben

Ez a vers a  világirodalom gyöngyszeme, ami számomra azért érdemelte ki ezt a helyet, mert az egyik legőszintébb vers mindközül. Szinte mindegyik költőnek volt egy olyan életszakasza, amikor valamilyen személyes okból kifolyólag Isten felé fordult. Ezeket hívjuk ma "istenes-verseknek", s ilyen verseket minden költőnél elemzünk. Szólhatnak ódaként, himnuszként, hálaszóként, könyörgésként, megtérésként, és az összes emberi gyarlóságból fakadó tulajdonságot sorba vehetném.

Természetesen elemezhetjük ezt a verset is tárgyilagosan: a lírai én vágyik Istenre; tört szív; beteg lélek; eszmélni akar; bizonytalanság;hinni akar... De ennyi lenne???...Nem hinném, hogy egy ilyen egyéniséggel  és lélekkel rendelkező alak, mint Ady, mindössze egy jól elemezhető verset írt, ami jól mutat az irodalomkönyvben...

LÉLEKTÖRÉS     SZŰZKÉTSÉG     KÖNNYSZOMJÚSÁG     TITOKÉN

Nem tudom, hogy ebből hány hapax legomenon, de ezek kavarogtak bennem, mikor olvastam és közben valami iszonyú nagy fájdalmat éreztem. Nem egy baleseti, fizikai fájdalom, de nem is egy felnőtt túlhajszolt, családfentartó fájdalmi....inkább valami más, valami mélyebb, őszintébb...Gyermeki fájdalom. Gyermeki megadás. Gyermeki segítségvárás. Gyermeki vágy. Gyermeki lélek. Gyermeki titkok. 

Hiába próbálok szavakat adni az érzéseimnek, nem tudok. Erről a versről ezt a bejegyzést, már 2 hete írom és úgy éreztem, hogy nem tudom átadni, amit valójában el szeretnék mondani. Aztán rájöttem, hogy nem lehet, de nem is kell leírjam, és nem csak azért, mert nem lehet leírni az érzéseket, hanem, mert ezek mindenkiben mások. Azt gondoltam ez után a vers után, hogy Isten biztosan felkapta a fejét, hogy "Te jó ég! Nem velttelek eddig észre drága elveszett bárányom. (Ady)"...Nem tudom. De azt igen, hogy ha nem is vagyunk ilyen zseniális költők -mint pl. Ady, aki az érzelmeit át tudja adni a szavaival is-, akkor is időben észrevehetjük a másik ember érzéseit, méghozzá a szemén keresztül. Csak ne féljünk egymás szemébe nzni, és ott ne féljünk észrevenni az igazi őszinteséget, a Gyermeki lelket.

 riporter: Hol történt ez a mindenkit megrázó esemény?

vendég: A kastély nagytermében, a táncteremben voltunk, amikor...

riporter: Volna szíves elmesélni, hogy miként is történt ez a hátborzongató esemény?

vendég: Éppen keringőztünk. Fülledt volt a levegő a bálteremben, hiszem a rengeteg ember belehelte a termet. Kicsit fullasztó is volt a légkör, mert a rengeteg női parfüm s a forró levegő keveréke folytó volt egy kissé. S ekkor vmi rettentő s iszonyú dolog történt. Kivágódtak az ablakok és a hatalmas bálterem kétszárnyas ajtaja rettentő puffanással vágódott a falnak, hogy szinte a kastély is beleremegett. A termet szempillantás alatt jeges levegő töltötte be s a süvítő szél félelmetes hangajától libabörös lettem és éreztem a félelemtől és ijedsétől remegő testeket, akik melettem álltak. Szó szerint megfagyott a levegő, senki nem mert mozdulni, de még levegős venni sem. Minden vendég az ajtóra emredt és a sötét párt figyeltük, ahogy halál-nyugalommal lassal, méltóságteljesen léptek be a terembe. Lépteiket nem lehetet hallani. Olyan volt, mintha suhantak volna s aegy láthatatlan porral hintették volna be a termet, aminek hatására az emberek szívét és lelkét a sötétség, üresség és fájdalom vette volna uralmába. Hirtelen minden olyan komor és fájdalmas lett...mintha eltünt volna  a szerelem a világból. Ahogy álltunk ledöbbenve a fekete pár egymás szemébe nézett. Olyan mély volt a tekintetük, mintha egymás legmélyebb zugaiban vájkálnának. S akkor...akkor belekezdtek...haláltáncot kezdtek járni. Úgy éreztem, hogy a testemet átjárja a fájdalom és a keserűség. Nem bírtam a szerelmemre nézni, úgy éreztem a lelkem üres. Az össze szerelmes eltávolodott egymástól és mindenki lelke befeketedett. A lelkünk sírva fakadt mi az össze vendég zokogott, míg a halál-pár táncát járta.Most is folytogat a sírás...

riporter: Köszönöm a választ! Nem is firtatnám tovább...nagyon megviselhette az esemény.

vendég: Nem kívánom senkinek az élményt. 

 Párisban járt az ősz

• első gondolatok a versről: - harmonikus                                                                                                    - könnyed                                                                                                        - mély, bensőséges                                                                                            - sejtelmes                                                                                                      - hátborzongató                                                                                -kellemes
• miért játékos?: mert a Halált egy könnyed őszi fuvallat jelképezi, amit könnyed igék "mozgatnak" (pl: beszökött, suhant nesztelen, kacagva szaladt), s mintha az egész természet a Halál eszköze és szövetségese lenne: a természet (pl.: a falevelek) is könnyed és játékos , de az Ősz mindenhol ott van. 
• az Ősz természete: ebben a versben a Halál egyik legfontosabb ismertetőjét emelte ki Ady: azt, hogy hitelen jön. Semmi jel nélkül érkezik és szinte észrevehetetlenül távozik és sok esetben azt sem vesszük észre, hogy itt járt. Csak azok veszik tudomásul a tényt, hogy valami változott a természet egészében, akika "közelben" vannak (jelen esetben csupán a fák). 
• milyen volt a találkozás?: - pillanatnyi                                                                                                   - fagyasztó (de csak a lírai én-nek)                                                                   - felkavaró                                                                                                   - személyes, bensőséges                                                                                 - tudatos
• kulcsszavak: nem tudni mikor jön; csendes és személyes; egy pillatnat,ami meghatározza az életet; (mindíg becsülni kell a jelent)

 Mióta a pénz megjelent,azóta csak vért, haragot, viszályt és háborúkat szül. Az életünk közpinti irányitója, és az életben maradás egyik legfőbb eszközévé nőtte ki magát. Mozgatórugója a világnak, az országoknak, a kormányoknak, a városoknak és magának az egyénnek is. Ez az élettelen dolog, nemhogy az egész életünket, és kapcsolatainkat határozza meg, de azt a fantasztikus dolgot is képes volt elérni, hogy veret írjanak róla. Gratulálok...Bár a mi érdemünk, hogy idáig eljutott...Nah, de ez egy irodalmi blog, ugyhogy!

Ebben a versben úgy jelenik meg a "pénz ördöge", mint egy másik én a költőben, akivel harcol a létért. Ezt a harcot azért érzem kiegyenlítetnek, mert hatalmas eséllyel indul rajta a Nagyúr, hisz az Egyén meg van fertőzve. A Vágy és a Nagyúr által manipulált Álmok világában harcolnak és ott a hazai pálya a Pénzé. Úgy tűnik az egész mint egy végtelen Harc, ami felemészt mindent és a cél pont ez.  S az érzés ott van, hogy "megöl"...hogy ennek a harcnak a vége a halál, s a küzdelem csak nyújtja a dolgokat s a szenvedést. Ez a csata a Nagyúrral hatalmas erőket, és energiákat mozgat meg, de mindhiába, mert a Nagyúr fölénye akkora, hogy a törékeny, vágyakkal teli egyént nevetve győzi le s ez a Végtelen ideig eltart...

 Amikor a szerelmes verseket kellett tanulni és fel lett ajánlva, hogy válasszunk a Héja-nász az avaron és a Lédával a bálban közül, akkor az első gondolatom volt, hogy én biztos, hogy a Lédával a bálban-t fogom választani, hiszen azt már egyszer meg kellett tanulnom, és gondoltam egy kicsit felelevenítem s annyi.  Aztán elolvastam a másik verset is és annyira megragadott, hogy mégis a Héja-nász az avaron melett tettem le a voksomat :).

De, hogy mégis mi volt ebben a versen, amitől erre esett a választásom...? Az, hogy száguldó, statikus, és szenvedélyes...egyszerűen egy mindent elsöprő erő tomból át a versen, ami a szenvedélyes szerelemből táplálkozik. Annyira érzelemdús, ahogy azt sem lehet elkülöníteni, hogy szerelem vagy gyűlölet az érzés, ami átlengi a verset. Már az első versszakban érezni ezt a kettősséget: víjjogva, sírva -->fájdalom, küzdés     kergetőzve-->játékosság. S a második verszakban ez a vad s szenvedélyes szerelem kiterjed az összes szerelmespárra, s ez a szerelem egy harc, ami örömökből és kesrű fájdalmakból áll ("dúlnak a csókos ütközetek"). Az utolsó két verszakban olyan érzésem támadt, mintha ez a szerelem már olyan szors és heves lenne, hogy olyan mintha a levegőben lebegnének (mint mikor a helikopter propellerjei olyan gyorsan pörögnek, hogy olyan mintha egyhelyben állnának), és körülöttük a túlfűtött érzelmektől és szenvedélytől izzana a levegő...csak a robbanásra várnak, s tudják, hogy ez akármikor bekövetkezhet, de nem hogy ezért visszalassulnának, hanem minden energiájuket egymásnak szentelik, hogy a befejezés teljes egész legyen. Az ő szerelmük nincs kiégve, nincs elfáradva, hanem egy végtelen tűznek látszik, ami már marcangol és a vég az csak egy pillanat, amikor ez az felemészthetetlen tűz egy pillanat alatt kimúlik és eggyé válik a természettel...

 Be kell vallanom, hogy nekem Ady az egyik kedvenc költőm, és lehet, hogy a végletek embere vagyok, de a másik nagy kadvencem Dsida Jenő. Épp a múltkor olvastamn Dsida Jenő egyik szerelmes versét...És PFFF...Te jó ég!!!...Ez fantasztikus. Olyan harmónia és nyugalom ülte meg azt a verset, hogy fantasztikus. Olyan belső, mély érzelmek áradtak minden sorából, hogy huh...Amíg a verset olvastam úgy éreztem, hogy az én lelkem is teljes harmóniába van és teljesen kiegyensúlyozott...

Aztán elgondolkodtam, hogy felhívjam-e a pszichológusomat, hogy aggódnom kéne-e a skizofréniám miatt:S XD...Azon járt az eszem, hogy szerethet, élhet át az ember Dsida Jenő és Ady verseket egyszerre...Ady Endre olyan szerelmes verseket ír, hogy libabőrözve olvasom. A szenvedély,  a vágy és a tömény szerelem levegője gyűlik össze és keveredik egy Ady költemény körül. Szinte egy "szerelmi katarzik" játszódik le egy egy versében. Ó teszem hozzá, ezek a Léda verske, mert ugyebár tudjuk, mert megtanultuk magyarórán:), hogy a Csinszkához írt versek sokkal szelídebbek, visszafogottabbak és a központban már inkább a háború szelleme lebeg.

De végeredményben nem hívtam az orvosom XD. Sőt!!! Ajánlom mindenkinek, hogy próbálkozzon elolvesni két versek az említett költőktől:). Igazán jó önismereti próba;) :)

Ajánlott versek: Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal

                      Ady Endre: Megakarlak tartani

 _____________________________________________________________________________

----------------------------------------------------------------------------------------______________________________________________________________________________

----------------------------------------------------------------------------------------______________________________________________________________________________

:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D

 Rögtön az a kép ugrott be számomra, mikor mi táncosok elindulunk valahova, akár egy táncházba, akár egy táborba s igazából mint kóborló idegenek...olyanok vagyunk, de közben tudatos nálunk ez a dolog, hogy mi hova is tartunk s miért, s ez nekünk jó, mert mi így élünk...Valami ilyesmit gondolunk magunkban, mikor, ha nem is rongyos ruhában, de elindulunk az utunkra. Amikor végigmegyek a pályaudvartól a táncház helyszínéig, akkor szövöm az álmaimat (" s nem álmodott még hajh! szerelmet senki szebben!"), a csillagok ragyoknak a fejem felett, s ha nem is a halálra gondolok, akkor is tudom, hogy ők fognak majd várni, s meleg barátsággal biccentek nekik a fejemmel..., de ez sem számít még, hiszen boldog vagyok, mert az utamat járom a saját életformámban. Úgy érzem mintha minden ami a környetezemben van, minden velem együtt élne s nem számít, hogy nem ágyban töltöm az éjszakát, s örülök mikor reggel pára száll az arcomra, s a vonat felé közeledve kipirosodnak a kezeim...mert ez természetes...s ahogy a tánc természetes, úgy a költészet is az. Táncolva haladok előre az utamon, hisz abban élek, s műanyagpalackomat használom hangszernek, hogy teljes legyen a kép, s közben mosolygok, mert nekem ez az életem...

Remélem lehet érteni amit ezzel a hasonlattal, párhuzammal akartam mondani. Megdöbbentő, hogy mekkora nyugodság, belső béke, beletörődés s közben szeretet árad ebből a versből. Aztán lehet, hogy ezt csak én érzem így, de hát már megszokhatta mindenki, hogy nekem sokszor mást jelentenek a versek...:D

Nah jó…legyen…írok A párducról…Megmondom őszintén, hogy próbáltam elkerülni ezt a verset, mert annyira tetszik, hogy tudom, hogyha elkezdek róla írni, akkor egy Háború és béke kötet lesz belőle…:s. De ígérem, hogy próbálom a heves gondolataimat tömöríteni és rövidre fékezni.

Ez a költemény fantasztikus, ugyanis megmondom őszintén, hogy hűen tükrözi a társadalomképemet… Az elmélet a következő: Minden embernek egyénisége van, amellyel születet s vannak a világban, a társadalomban olyan személyek, akik vagy személyiségükből (ami nem összetévesztendő az egyéniséggel) vagy szakmájából, vagy pozíciójából adódóan az az érdekük, hogy ezt az egyéniséget, aki színessé tesz bennünket egybeolvasszák egy masszává, hogy már ne lehessen látni a különbséget ember és ember közt. Mindenki szürke kisegérré válik és olyan hitbe van ringatva, hogy szép az élete és nagyon boldog és biztos állása van és nincs szüksége másra, miközben a szíve legmélyén mindenki kitörne ebből a ketrecből, csak ez a belső akarat már túl mélyre van elnyomva, elásva. Be vagyunk skatulyázva s csak körbe-körbe megyünk s egy idő után már nem is vesszük észre, hogy hiába éltünk, valójában mégsem ÉLTÜNK. Pedig minden ember életében vannak olyan pillanatok, olyan történések, legyen ez egy fantasztikus élmény vagy egy szörnyű tragédia, hogy elgondolkozik, azon, hogy valami nincs rendben az életében, valamit még nem tud, ami ahhoz kell, hogy igazán önmaga lehessen. De az ilyen események után újra visszakerül a „körforgásba” s ezt a halvány ébresztő gondolatot egyik pillanatról a másikra el is hessegeti. Persze vannak szerencsések, akik szívében megragad s kibontakozik az intuíció, de ők vannak kevesebben, s a vers sem róluk szól.

Hogy mennyire érthető ez az átlagtól kissé eltérő felfogás, nem tudom. De ha valakinek kérdése van, hát szóljon és megpróbálok válaszolni. Nem egy irodalom órára való elemzés megvallom, de egyszer nem árt talán így is elolvasni a verset, hátha eljut  a szívbe és ott megmaradJ. 

Júúúj, de nagyon jó ez az irományJ! Nekem nagyon teszik, mert elmondja, hogy mindenki más és mindenkinek megvan a saját maga egyénisége. Hogy az emberek különbözőek és mindenkinek megvan a maga dala, amiben a saját érzéseit mondhatja el, a saját örömeit, problémáit. Hiszem mindenkinek egyéni élete van, amit el kell fogadni, ami kerek egésszé formálja Amerikát…és ugyanígy minden népet és az egész világot globálisan. Amitől színes lesz a világ az az a dal amit te vagy a barátod vagy a húgod vagy egy virágárus vagy egy készműves énekel, ami a szívéből jön és azok az apró különbségek, ami valódivá és emberivé tesz, legyen az nő vagy férfi. Szóval, nekem nagyon tetszik :D.

Kérem senki ne harapja le a fejem, de én elaludtam rajta…:$

DE! nem azért, mert rossz a vers, mielőtt még a Tanár nő meglincseltetne :D . Szóval, mikor meg kellett tanulni, akkor a vers ritmikája úgy megragadta a gondolataimat, hogy úgy elmélyültem, hogy álomba szenderültem :$ J . Bár nekem talán egy kicsit túl dallamos is. Igaz és minden elismerésem, hogy egy idegen nyelvű verset ilyen fantáziával fordítson le valaki nagyon nagy munka és tehetség. Szóval, ha nem is lesz a kedvenc rövid versem, akkor is le a kalappal  :p . És csak azt tudom mondani, hogy ízlések és pofonok mindig is lesznek. J

Jah! megmondom őszintén, hogy valami párizsi lágy, könnyed, szerelmes hangulatot vártam…:$

 Igazából nem nagyon tudok mit írni erről a versről :S ...És most jöhet a kérdés, hogy akkor miért erről írok?xD

Szóval igazából az a dolog gondolkodtatott el engem ebben a versben, hogy van igaziboldogság vagy nincs?...A szökőkút vízcsóvái hol felfele, az ég felé törnek, hol pedig ellankadnak. Sosem állandóak s nekem kicsit úgy tűnik, hogy a költő számára ez a múlandó "siker", hogy az ég felé, a boldogság felé haladás kissé reményvesztett. Valami olyasmi, hogy a boldogság, azzal, hogy nem állandó, nem is igazi...Csalódott abban, amit minden ember remél: hogy úgy tudjon élni, hogy a boldogság és az öröm ragyogja be az életét.

Aztán lehet, hogy ennek a gondolatnak nyoma sincs a verben, de nekem ezt jelentette...És különben is! elvileg ez egy szabad gondolkodású blog xD

 MINDENKINEK KÍVÁNOK NAGYON NAGYON BOLDOG , BÉKÉS ÉS ÁLDOTT KARÁCSONYT!!!!!